Az alábbi szöveg forrása a A magyar helyesírás szabályai, Akadémiai Kiadó, Budapest, tizenegyedik kiadás

Az írókör szerkesztője lelki terror alatt tartotta az alkotókat. Az írásaikat olyannyira darabokra szedte, megkritizálta, hogy az alkotók közül többen fel is hagytak az írással, belátva, képtelenek rá. Vagy talán… nem tudták elviselni a szerkesztő galádságait, ahogy kertelés nélkül megmondta a véleményét, s nem csak szavakat, de mondatokat is kihúzatott, sőt! Előfordult, hogy azt találta mondani egy-egy írónak: „a történeted nem volt érdemes az elmesélésre!”

Nem csoda, ha azok megharagudtak rá.

Egyszer a szerkesztő feladatot írt ki, és ők készségesen, minden tehetségüket és szorgalmukat beleadva beküldték a megoldásokat. Ám megdöbbenésükre egyiküket sem dicsérte meg, holott ők egymás közt már véleményezték a munkákat, s igen remek termésnek tartották. Betelt a pohár, úgy döntöttek, végeznek a szerkesztővel. Valamennyien bele is egyeztek, egy író kivételével, aki nem vett részt a feladatban. Mégis szükségük volt a jóváhagyására, hiszen közösen kellett cselekedniük.

Ő azonban töprengeni kezdett.

A szerkesztő segít. A szerkesztő, igaz, igaz, kellemetlenül és kíméletlenül őszinte… de szükségem van a tanácsaira. Különösen a vesszőhibák terén. Sose tudom, mikor, hova írjak, hova ne… azonban, ha azt nézzük, sokkal egyszerűbb lenne az élet nélküle! Mit tegyek?

Végül döntésre jutott, s a következőt gépelte be:

 „A szerkesztőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem.”

Az írók összedugták a fejüket a levél fölött. Először föl se tűnt számukra az írásjelek hiánya, és a mondat jelentése is egyértelműnek tűnt. Egy szemfüles ekkor észrevette, hogy a „ha” elől hiányzik a vessző, hát beírták.

„A szerkesztőt megölni nem kell félnetek jó lesz, ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem.”

Erre bekiabált valamelyik, miszerint az „én” már egy másik mondatrészhez tartozik.

„A szerkesztőt megölni nem kell félnetek jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem.”

Viszont olyan furcsán hangzott a mondat első fele, mintha hiányozna egy másik vessző… Tanakodtak, tanakodtak, mi végre beírták a harmadikat is:

„A szerkesztőt megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem.”

Ezek szerint jóváhagyását adta az utolsó író is, ám a kitörő ujjongáshoz nem csatlakozott az egyikük. Kérdezték, mi lelte, ám az komoran hallgatott. Addig-addig nógatták, hogy fogott egy ceruzát, és kissé átrendezte az írásjeleket:

„A szerkesztőt megölni nem, kell félnetek, jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem, ellenzem.”

Az írókör tagjai zavartan egymásra néztek. Ekkor benyitott valaki a helyiségbe: a szerkesztő volt az. Sietve összegyűrték a papírt, de az észrevette, hogy valamit rejtegetnek. Kénytelen-kelletlen odaadták neki a levelet. A szerkesztő összevonta a szemöldökét, ahogy olvasta, aztán hirtelen fogta a ceruzát, és kijavította a mondatot:

„A szerkesztőt megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem, ellenzem.”

Ezután kiadta a következő feladatot, majd előadást tartott az írásjelekről.

„A tagmondatok határán a vesszőt mindig ki kell tenni, akár van kötőszó, akár nincs. Vesszőt teszünk az és, s, meg, vagy kötőszók és a mint kötőszóval bevezetett összehasonlítás elé, az anélkül hogy, aszerint hogy, ahelyett hogy kötőszószerű szókapcsolatok elé.

A többszörösen összetett mondatokban pontosvesszővel határoljuk el egymástól a szorosabban összetartozó tagmondatok csoportjait, illetve kéttagú mondatban is állhat pontosvessző, ha a tagmondatok kapcsolata laza.

Kettőspontot teszünk, ha egy lényeges gondolatra hívjuk fel a figyelmet, vagy ha jelezni kívánjuk, hogy a tagmondat fontosabb magyarázatot vagy következtetést tartalmaz.

A mellérendelt, azonos szerepű mondatrészek közé vesszőt teszünk, ha kötőszó nélkül következnek egymás után. A felsorolásban pontosvesszőt is használunk, ha azonos szerepű, vesszőkkel tagolt mondatrészeket akarunk elkülöníteni egymástól. Ha az azonos szerepű mondatrészek között kötőszó van, ez elé vesszőt teszünk (kivéve az és, s, meg, vagy kötőszókat – de ha ezek a kötőszavak beszédszünettel elválasztottak, eléjük vesszőt teszünk). A páros kötőszóval alakult mellérendelő szerkezetekben a második kötőszó elé vesszőt teszünk.

Az értelmezős szerkezetekben az értelmezett és az értelmező közé vesszőt teszünk; ha az értelmező után is szünet van a beszédben, oda is vessző kerülhet. Kertjük díszét, egy öreg diófát, a vihar kidöntötte.

Egymásnak alárendelt mondatrészek közé általában nem kell vesszőt tenni. Ma reggel nagy eső esett.

Ha a mint szó állapotot vagy minőséget jelölő szó(kapcsolat) előtt áll, nem teszünk eléje vesszőt.”